Isten szívét adta egy bölcsőbe

Isten szeretete egyszer olyan közel ért a földhöz, hogy gyermekké lett Betlehemben, és édesanyja Mária, Jézusnak nevezte! Ez az Agapé, amelyről János ezt a lélegzetelállító tőmondatot írja: „Az Isten szeretet”.
Hiába próbálod te és próbálom én is a kis örömöket összegyúrni nagy örömmé, nem állnak össze, mert az igazi nagy öröm mindig felbomlik kis örömökre. A nagy öröm pedig az, hogy Megváltó született nekünk Betlehemben.

Mindennap keressük meg a magunk feladatát.

Ha visszanézünk, csak azt mondhatjuk: „Igen, Uram, úgy volt, ahogy megígérted. Velünk voltál minden napon. Ha visszatekintünk az elmúlt háromszázhatvanöt napra, akkor nem mondhatunk mást, minthogy Istenünk szabadításának számát sem tudjuk, igazán csak Ő tudja, hogy mikor, miből és kitől szabadított meg.
Kérdezzük meg magunktól: tudok–e egy kicsit jobban szeretni az év utolsó napján, mint az év első napján? Szeretetből, szeretetet nem várva, pénzt nem kérve, többet szolgáltam–e? Elég szabad voltam–e, hogy ne nézzem kinek?

Nem tudom, mit hoz az új esztendő. Ám azt tudom, hogy nekem mit kell belevinnem, hogy megújult–megújító esztendőm legyen: Jézus Krisztust kell magammal vinnem az évbe! Az újév új életnek a kezdete, különben mi lenne az új benne?

Lehet, valakivel szakítanunk kell, és attól újulhat meg az életünk. Lehet, hogy valamit abba kell hagynunk; de az is lehet, hogy valamit el kell kezdenünk…
Ugyan mit hoz az új esztendő? Nem tudom, Isten biztos tudja; de amit bevetettünk az elmúlt években, az biztos beérik, és meghozhatja év végére a termést. Az lesz, amit vetettünk! Igyekezzünk, hogy ma és mától kezdve minden nap, amíg lesz „napunk” – keressük meg a napunk feladatát! Amit aznap bízott ránk a Mindenség Ura, hogy maradéktalanul elvégezzük azt, mert anélkül szegényebb lenne a világ.